Itt Santiago - első három hét

Kedves Mind,

Három hete vagyunk már Santiagoban, ebben a majdnem 7milliós városban, a Santa Maria 571A toronyház 25. emeletén. Ez otthonról nem hangzott túl vonzóan, tartottam egy óriási zajos várostól, egy toronyháztól, amiben az ember annál is jobban elveszik és otthontalan, mint amennyire egy teljesen új helyen amúgyis az lenne.

Belaktuk. A lakás, amit Kristóf öcsém novemberben talált nekünk, és egész az érkezésünkig két angol sráccal osztotta meg, mintha ránk lenne szabva. Három szoba - Kristóf, Ádám, Samu és én -, amiből a mienk egy kicsit szeparált és van benne külön fürdőszoba. Óriási ablakok és egy erkély. Mire érkeztünk Kristóf (akit néha Lalának írok majd, mert mi így hívjuk elég régóta) fölszereltetett gyerekvédő hálót :) mindenhova, ez meglehetősen jó ötlet volt, mert nem kerülget a frász, amikor Samu az ablakból vagy a teraszról csodálja azt a látványt, ami engem is folyamatosan lenyűgöz, hát még őt.

Az első napunkon kivitt magának egy párnát a teraszon levő székek egyikére, és az lett az ő helye. Ki-kimegy, leül, és nézi a várost. Reggel első dolga, pizsamában, és este az utolsó, pizsamában. Nem csodálom. Tényleg lenyűgöző. Két nap elteltével már tudtam, nincs jobb hely a 25. emeletnél - itt már nincs nagy zaj, talán szmog is kicsit kevésbé (állítólag Santiago világszintű 3. helyet birtokolja szmogügyben), és ha valahonnan érdemes egy ilyen várost nézni, ha valahonnan csodálatra méltó, akkor innen biztosan az. Most jó lenne, ha Soós Andi lennék és fotókba tudnám önteni a látványt... :)

Szóval hála Lalának, eddig rendben.

Az is rendben, hogy a "munkahelyre" egy nagy parkon át vezet az út - a Parco Forrestal -, ahol reggeltől estig zajlik az élet, családok piknikelnek, szerelmesek hevernek, egyesek jógáznak, mások zsonglőrködnek, a szökőkútban gyerekek fürdenek, és mindenütt - mindenütt!!! - kutyák hevernek lustán a napon. Egy utunkon megszámoltunk 23-at.

A munkahely, azaz kb. 100 csapat közös irodája egy nagyon kedves régi ház, kis kerttel és a földszinten kávézóval, az emeleten pedig két nagy helyiségben sok-sok asztallal, fotellel, kanapéval, konnektorral, elosztóval, kislámpával, kávéstermosszal, a plafonra vetített éggel, reeeengeteg laptoppal és a jóégtudja milyen mobileszközzel (divájsszal), sok-sok mosolygós start-upperrel (ez szakszó, később kifejtem), és mindezt körbelengi a WIFI, ami nélkül mindaz, amivel ez a sok ember - minket is beleértve - itt foglalkozik, semmi de semmi se lenne.

Ide jövünk be időnként dolgozni, vagy talán inkább közösségi életet élni, spanyolul beszélgetni próbálni, néha a parkban jógázni, vagy hasonlók.

Mi is startupper-ek vagyunk, azaz egy ösztöndíjjal dolgozunk azon, hogy valamelyik jó ötletünkből jövedelmező vállakozás szülessen. Már tudom, hogy létezik start-up turizmus - az azokat az embereket jelenti, akik éveken át járják a világot start-up ösztöndíjakkal. Itt a rekordot egy Bernardino nevű fiú tartja, 8 évvel. Kicsit már fásultnak tűnik. Azt nem tudom, jövedelmező-e már a vállalkozása.

Így vagyunk tehát itt, a mi ötletünk egy mesekönyves-polc az érintőképernyők világában, itt követhetitek az eseményeket ezügyben. Reményteli az ügy (mármint, hogy lesz mit követni), mert velünk van Ádám, kifejezetten abból a célból, hogy kommunikáljon, mert ezügyben Lala is, én is reménytelenek vagyunk. A weboldalunk éppen ma indult el! (De csak mert nem én készítettem a grafikáját... :)

Mostanra nagyjából kialakult a napok rendje, a háromból ketten dolgozunk, a harmadikunk Samuval van, piacra megy, vacsorát főz, úszik a medencében (ami a két, egyenként 26 emeletes toronyházhoz tartozik, közös, rövidke és jéghideg vizű), focizik vagy könyvtárban üldögél.

Nem tudtam, Samunak milyen lesz itt. Azt sem, hogy nekem milyen, és azt sem, hogy Sziszinek milyen lesz otthon. De az mégis, egyszerűbb. De hogy egy gyerek, a világ túlsó felén, egy vadidegen ország nagyvárosában, egy toronyház 25. emeleten lévő vadidegen szobájában, az otthona és az apja nélkül, több ismeretlen mint ismert ember között... hogy mit szól majd mindehhez, azt nem tudtam.

Két szóval illetném a gyerekemet: bátor és nyitott. Nem tudom, a felnőttek tudnak-e még ilyet: ennyire magától értetődően átállni, és berendezni maguk körül az új teret-időt-életet. Fix pontokkal, amilyen például a teraszra kivitt párna, amin reggel és este üldögél. Lala reggeli zöldturmixai. A piacra járás, babok között válogatás. A délutáni focizás a fiúkkal. A három angyal-kép, ami eddigi három, az oviban töltött karácsonyán az angyal-postával érkezett neki (most a szobánk három falán laknak). A gyerekkönyvtár, amit itt Irodalmi Kávézónak hívnak, és a könyvespolcok között kis asztalok vannak, ahol kávézni, sütizni is lehet (könyvolvasás közben!!!). Itt sok időt töltünk, lapozunk, a kevés szövegű könyveket megpróbáljuk elolvasni. Beiratkozni is megpróbáltunk már, háromszor is, eddig sikertelenül: először nem volt nálam útlevél, másodszor kiderült, hogy nem ebben a kerületben lakunk, harmadszor kiderült, hogy de viszont itt van a munkahelyem, és ha hozok róla papírt, akkor olcsóbb. Negyedszerre, hátha.

Sokminden segít persze a napok otthonosságában: apa találós kérdéses borítékja, amiből minden este húzunk egyet. A skype-beszélgetések apával. A mesekönyv, amit Lafitól kaptunk, és a Juharfalvi Emil, amit Garaséktól, és szintén telitalálatnak bizonyult. (Még tartaléknak itt a Sziget-kék, de még nem kezdtünk bele.)

Szóval jól van. Azért voltak zökkenők, amikor láthatóan meghökkent egy-egy kihívástól. Amikor először mesélt neki Ádám. Amikor először mentem el tornászni este, és Lala maradt itthon vele. Amikor új és új emberekkel találkozunk. De összességében nagyon jól van. És le a kalappal előtte.

Aztán néztünk ovikat. Részben, mert érdekelt, főleg az itteni waldorf ovik, részben, meg, azért a gyerekek hiányoznak. A waldorf ovik csak márciusban nyitnak, most nyári szünet van, és kint vannak a város szélén, egészen a hegyek lábánál.

Kicsik, puritának az ovik itt. Nem különösen szépek vagy hangulatosak. Ez inkább az udvar esetében ordító - semmi zöld, még fű se, csak föld vagy murva, néhány lepukkant műanyag mászóka, körbe tűzfalak vagy kerítés. Ezt nem igazán értem, olyan oviknál is ez a helyzet, amik az itteni rózsadomb közepén, nyírt gyepek és virágágyások között vannak.

Az elsőben, amit kiválasztottunk (mert az volt legközelebb), Samu öt perc után fogócskázni kezdett egy Daniel nevű kisfiúval - akit én is azonnal kiszúrtam, olyan kedves arca volt. S aztán azt mondta (Samu): ez jó lesz, holnap jöjjünk. Csak tanítsd meg anya, hogy kell mondani, hogy "gyere játszani"... Én meghatódtam. Nekem nem menne ez ennyire egyszerűen. Aztán felhívtak később az oviból, hogy ide csak 5 éves korig lehet jönni. Akkor tovább kerestünk. Találtunk egy másikat, itt van német kislány, Anouk, guatemalai kisfiú, Gael, és Down-kóros kisfiú, Emiliano. Ez az ovi is különös a maga módján, például nagyon csöndes. Igaz, hogy nyári szünet van most, és összesen 6-8 gyerek jár. De ez nekünk azt hiszem, külön jó. Itt már voltunk kétszer. Az óvónénik el vannak ájulva, hogy a magyar fiúk mind ilyen gyönyörűek??? Samura és Lalára értik. Büszke vagyok. :)

Voltunk az óceánnál is az első hétvégén, busszal. Szép volt. Utána Vikit emlegettük sokat, akinek a levendulás krémjével mindenki hálásan kenegette a leégett hátát.

De erről legközelebb, és a szerelmekről is, mert azok vannak, persze... Holnap pedig nagy-nagy buszútra indulunk, 6 órát utazunk délfele.

Néhány kép az indulástól mostanáig:

 Indulás előtti napon, Diákakadémia rajzszakkör a nappalinkban. A molinó, az iskolai bálra készül!

 Kedd éjjel hajnali háromra fejeztük be Annával. Hős rajztanárnők. És hős férjeik.

 Már az átszállásra várunk, Madridban, szerda éjfél.

 Hajnalodik az Andok fölött. A telihold pedig lassan aludni megy. Vagy éppen jön föl???

 Andok...

 Még mindig. Vagy ki tudja.

 Megérkeztünk! Samu a csomagokat lesi.

 Lala várt a reptéren. Első utunk a piacra vezetett.

 Melyik paradicsom a legszebb? 

 Első este Santiagoban. A naplemente igazán kitett magáért.

Látkép az erkélyünkről, a 25. emeletről.

 Bámulatos, lenyűgöző, döbbenetes... Az első napokban rengeteget állt itt.

 Ajándék apának. Napló.

 A Café Literario, azaz a gyerekkönyvtár.

 Néhány óra múlva.

 Apa esti mesét mesél. Este fél9, a nap meg ragyog. Hogy lehetne így elaludni?

 Santiago könnyes szemmel.

 Amikor háton úszom.

 A munkahelyünk, Lala és Ádám nagyon koncentrálnak.

 Itt mindig ragyog az ég...

 Egy hétfejűsárkány-fa a könyvtár előtt...

 Lala ilyen reggeli turmixokat készít nekünk minden nap. Csak a mienk nem rózsaszín, hanem zöld. Nagyon durván zöld.

 Lala elmélkedik...

Kimentünk a háztetőre...

...mert különösen tisztán látszottak a hegyek aznap este.

Jóéjszakát, azaz ti mindjárt ébredtek, úgyhogy jó reggelt!
Ha írtok megjegyzéseket, hamarabb jelentkezem újra! :)))