Inori faluja, Tumbes

 Kedves Mind,
Annyira jólesett, hogy olyan sokan írtatok, kommentet vagy emailt az előző beszámolónkra. Köszönöm, mindegyiknek külön-külön nagyon örültem, de ne haragudjatok, hogy nem válaszoltam mindegyikőtöknek külön. Szeretettel, a második útibeszámolónk!
C.



Samu éppen takarít. Csak azt kértem, hogy amíg megmelegítem a vacsoráját, szedje össze a legót és pakolja el a játékait. Azóta visszarendezte a tegnapi filmnézéshez eltolt bútorokat, eltolta az asztalt és fölsöpörte az egész nappalit, aztán a konyhát. Most épp kivitte a szemetet a ledobóba... :) Úgyhogy én leültem ide írni egy kis helyzetjelentést.

Nagyon gyorsan elrepült ismét két hét, amióta hazaérkeztünk egy négy napos csavargásból. Lala elvitt minket egy helyre, ahol ő már korábban járt, egy kis halászfaluba. Hat órányi buszútra van dél fele, Concepción nagyváros közelében, egy kis félszigeten. Caleta Tumbes a neve. 2010-ben cunami söpörte el a falu nagy részét, azóta újjáépítették.

Hova menjünk? - kérdezte tőlünk Lala előtte. Óceán, hegyek? Mindegy, csak legyen eldugott - válaszoltam... Ebben maradtunk.

Utazás előtti szerda este még vendégül láttuk Samu egyik "szerelmét", a Fülöp-szigetekről származó, de Singapore-ban élő Cyrill-t, akit Samu nemes egyszerűséggel csak Szibillnek hív Máli tücsök-barátja után (ugye mindenki tudja, honnan? :) Cyrill most fejezi be a start-up ösztöndíját és utazik haza hamarosan. 40 éves, és van egy 9 éves kislánya, akit erre a hét hónapra Singapore-ban hagyott, a férjével és a szüleivel. De miért jöttél ilyen messzire? - kérdeztük. Mert még sosem láttam Dél-Amerikát... Most már úton van hazafele.

Másnap reggel korán keltünk, igazán (ez a legutóbbi óceáni utunkon nemigen sikerült), és 8-kor már lent integettünk a taxinak, hátizsákokkal a hátunkon. Samu bánatára odafele nem emeletes buszon utaztunk, ellenben Hupikék Törpikéket vetítettek, ami megvígasztalta. Engem akármeddig leköt, ha kinézhetek az ablakon, a fiúk aludtak. Még egy busz, aztán egy közösségi taxi (összevárják egymást az utasok, amíg tele lesz, és megosztják a költséget), és ott voltunk, Tumbes-ben, éppen naplementére.

Egyetlen öböl volt az egész, karéjban a házak, a vízen sok-sok-sok csónak és hajó, ragyogó színekben pompáztak a reggeli-déli-délutáni-esti napfényben. A legszélső ház egy pici halétterem, annak a tetején egy kis dohos apartman, na itt laktunk. A legjobb az étterem pici terasza volt, éppen a part fölött. Miközben a frissen kisült empanada-t (olyan töltött lángos-féleség) mártogattuk pebre-be és salsa verde-be, szemmel lehetett tartani a kagylókat bogarászó Samut, és voltaképpen nagyjából az egész falu életének zajlását... :)

Kisimultunk a négy nap alatt (előtte két hetet hétvégéstül végigdolgoztunk, amiben csak az aktuálisan Samuval töltött idő számított kikapcsolódásnak - mire jó egy gyerek, ugye...), sokszor csak ültünk a teraszon vagy a parton, nézelődtünk, festettünk (képeslapokat, mert itt nem lehet kapni!!!), kagylót gyűjtöttünk, beszélgetni próbáltunk a helyi lakossággal, a csónakokat éppen partra húzó, halat válogató, hálót bogozó halászokkal, halat pucoló nénikkel, hínárt teregető emberekkel. Egyik délelőtt összeszedtük a szemetet a parton, mert az elég sok volt - és elég lehangoló. Az vicces volt, Ádám ötlete, és utána kicsit otthonosabban éreztem magam, olyan civil-otthonosan, eszembe jutottak a telki falutakarítások... ha már szemetet szedek, akkor ide tartozom... egy kicsit. :) Szép lett a part, úgy láttuk, mások is boldogan hevertek el a szép tiszta szakaszon. De másnapra a dagály ismét kirakott a partra egy adag szemetet. Á, szóval így... talán ezért nem érdekli már a helyieket? De úgy tűnt, a szemét eldobása itt teljesen rutin... nem mintha lennének szemetesek, de valahogy eszébe se jut senkinek, hogy ne dobja el. Zacskók, flakonok, bármi... :(

Aztán megpróbáltunk tengerre szállni. Hajót kerestünk, valakit, aki kivisz minket egy kicsit. Tört spanyolságunkkal igyekeztünk levenni a lábáról pár kedves halászt, de mind azt mondták, hogy engedély kell, és nem vihetnek ki, az ő felelősségük, és ott a parti őrség... Samu nagyon szeretett volna kihajózni, meg mi is, meg pecázni is...
Egyik nap, ahogy elindultunk a móló felé hajókerestünkben - útközben ámultunk a zokni-jelleggel, szárítóköteleken lógó halakon, a százféle tengeri herkentyűn, amit a pici piacon árultak és nyújtogattak felénk kóstolgatni (a fiúk bátrabbak voltak, én nem...). Aztán amíg Lala bement végül, hogy a parti őrségnél kérdezze meg ezt a kihajózást (félórát beszéltek hozzá, amiből nagyrészt semmit sem értett), addig mi vettünk pár fánkot egy bódéban (nagyon finom volt). Egy darabig ácsorogtunk és vártuk Lalát, de Samu türelme elfogyott - amúgyis durcás volt, hogy miért nem hajózunk már - és elindult a parton a falu túlvége felé. Nekem nem lévén más választásom, utána. Aztán később a fiúk is, jöttek. A part érdekes volt és szép, és ahogy haladtunk, kiderült, hogy itt még újabb és újabb öblök vannak, szépek, sziklásak, Samu boldogan mászta őket. Mentünk, mentünk, kerültük a szigetet. Akkor már elkapott minket a hév, hogy menjünk el a félsziget csúcsáig. Mentünk... Egyszercsak apró házakra találtunk, préselt lemez, bádog, rongy... kis, hajléktalan-jellegű település-félékre. Kicsit ijesztő volt, elhagyatott, ásónyomnyi árokban folyó szennyvízzel, sovány kutyákkal és macskákkal, néhol emberekkel. Közben jobbra a tenger, pazar kék, a távolban Chile partjai, a parton száradó hínár. Kik élnek itt, és miért ilyen állapotban? Hamar rájöttünk, hogy ez a cunami utáni állapot, de vajon miért nem építik ezt is újjá, mint magát a falut? Ott viszonylag normális állapotok uralkodtak. Ez itt olyan volt, mint egy nyomornegyed. Később megtudtuk, hogy nem építették újjá ezt a részt, mert nagyon a parton van. A lakóknak följebb, a falu fölött építettek új házakat. Ide csak nyáron járnak vissza, kvázi "nyaralni", és építették ezeket a sátorszerű létesítményeket. Hínárt szárítanak, és itt töltik a nyarat. A táj gyönyörű, régen állítólag gyöngyszemek voltak a pici települések itt.

A táj egyre szebb lett, egyre vadabb, gyűrűkura-szerű. Végül egy sárkány alakú sziklánál megálltunk, mert későre járt már, és a víz emelkedett. A hely egyszerre volt nyugtató és felzaklató, mindenki megőrült kicsit, felmásztunk a sziklákra, aztán belerohantunk a jéghideg óceánba. Másnap is eljöttünk, csak fönt, a hegyen át, eukaliptusz-erdőben. Hazafele már dagály volt, néhány helyen vízben gázoltunk. Éhesen és fáradtan az étterem ropogós empanada-i vártak, és friss hal, amiről furcsa módon kiderült, hogy nem is annyira halszagú és -ízű, úgyhogy még én is szerettem. Persze itt nem nagyon van más, ebben jók, a saláta ízetlen és leves nincs. Samu a mese harmadik mondanánál elaludt. Azt hiszem, kigyalogolta magát.

Mi este még lesétáltunk a partra, és nagyon bizarr dologgal találkoztunk. A parti sekély vízben egy polip kapálózott, láthatóan kisodródott és nem tudott visszamenni a mélyvízbe, a hullám újra és újra kihozta. Apránként fogyott az ereje, egyre kisebbeket mocorgott... és akkor, pár helyi gyerek, olyan 10 év körüliek lehettek, jött egy nagy késsel, és nekiállt a polipot kihúzni a vízből. Mit csinálnak, Lala, szólj nekik?!?! Vissza kellene segíteni a vízbe! - Lala megkérdezte, mire a gyerekek teljes természetességgel válaszolták, hogy ez már döglött, és különben is, nézzünk körül, tele a part... Ááááá, és tényleg tele volt. Percenként sodorta ki a víz az újabb és újabb tintahalakat, kapálóztak, elgyengültek, meghaltak. A gyerekek szakszerűen és villámgyorsasággal "dolgozták fel" a polipokat, és mondták, hogy másnap eladják a piacon majd. 1500 pezóért darabját. Az 700 Ft. Csak néztünk, nagyon bizarr volt az egész. Miért halnak meg a polipok? Vállvonogatás. Hát, minden nyáron így van. Túl meleg nekik a víz. Meg szennyezett. Bejönnek a szardíniák után az öbölbe, és nem tudnak már kimenni. A víz szennyezettsége miatt elvesztik az orientációs képességüket... Ilyeneket mondtak.

Másnap reggelre a part tele volt velük. Százával hevertek szerte a homokban. Úgy nézett ki, mint egy tömeges polip-öngyilkosság. Gurulós, óriási hűtőládákkal jöttek az emberek, meg késsel, pucolták, eltették, vitték. Láthatóan számítanak erre, nyaranta. És másnap este nem jött már több polip. Csak akkor, azon az egy estén. De akkor rengeteg. Elég sokkoló látvány volt...

Aztán hazaindultunk, vasárnap délelőtt. A buszon előállt egy nehezebb helyzet - a tévében folyamatosan filmek mennek, és így tőlem extra erőfeszítést kíván, hogy hat órán át lekössem valamivel Samut, hogy ne azt bámulja (aki amúgy lazán - LAZÁN - végigutazik hat órát és elfoglalja magát ablakon kinézéssel, mesehallgatással, rajzolással). Végül, amikor a második filmben 18+ jelenetek kezdtek lenni, megkértem Lalát, hogy szóljon. Mivel ő az egyetlen spanyolos közöttünk, nem volt sok választása... Leizzadt szegény, de szólt, felháborodtak, hogy itt 43 utas van, majd lekapcsolták a filmet, mindenkinek megmutatták, hogy azok miatt, akik OTT hátul ülnek... Majd betettek egy rajzfilmet. Hát így.

Ezen már a repülőgépen is elszomorodtam. Annyira szépen összeraktam Samunak egy "csomagot", amivel el tudja tölteni a hosszú utat. Mesekönyvek, rajzolnivalók, játékkártya, hangoskönyvek stb. De a gépen az ülések hátuljában komplett szórakoztatóközpont volt rajzfilmekkel és számítógépes játékokkal... így elő sem került semmi.

Annyira emlékszem, gyerekkoromban mennyi mindent tudtunk csinálni hosszú utazásokon, és számomra máig az utazás ezeket jelenti: a nézelődést, az elmerengést, a naplóírást, a reflektálást, a beszélgetést más utasokkal, a játszást, a figyelést... Apu tanított így utazni, és ezért mindig hálás leszek neki. Az utazás kiemelt időszak, különleges létállapot, számomra máig. De ebből semmi sem születik, ha az ember végig egy képernyőt bámul.

Azóta ismét Santiago. Samu oviba jár, elképesztő számomra, hogy milyen könnyen beépítette ezt is a rendszerbe. Reggel velem vagy Lalával megy, délután Ádám vagy én megyünk érte. Az első napokon bementünk és ott maradtunk vele, amíg játékba kezdett. Most már a kapunál elbúcsúzik és bemegy.

Az első napok egyikén Lala vitte, és viszonylag sokán ért vissza.
Hol voltál eddig? - kérdeztük. Az oviban, Samuval. Majd egy órát ott ültem vele, és beszélgettünk. Miről?? Hát elmondta, hogy nem könnyű, hogy nem érti, amit mondanak, és nem tud beszélni a gyerekekkel. Én meg elmeséltem neki, amikor pont ennyi idős voltam, és négy hónapra Angliába költöztünk, és ott oviba jártam, és nem értettem semmit.... :) Meghatódtam - ismét -, Lalán, aki ennyire rá tudott hangolódni Samura, és fontos volt neki, hogy ott üljön vele, amíg úgy érzi, Samunak igénye...

Általában nagyon hálás vagyok a két fiúnak, hogy a szingli tempójukat olyan kedvesen és magától értetődő módon igazítják hozzánk. Ádám kifejezetten üdítőnek definiálja az óvodába biciklizést (40 perc) Samuért, hazafele már rutinosan megáll vele a játszótéren, kivárja, amíg megmássza a fákat a parkban, és annyiszor hallgatta már meg a József és a színes szélesvásznú álomkabátot, hogy azt fütyüli a konyhában... Lala sokat viszi oviba, és délutánonként sakkozik vele mostanában. Figyelnek ránk, és sok erőfeszítésük, türelmes próbálkozásuk van abban, hogy a kis "családunk" mostanra összerázódott, és azt hiszem, mondhatom, hogy mindenki jól van benne.

Samu naponta mond pár új dolgot spanyolul. Mondóka-foszlányokat, számokat, ételeket...

Aztán volt még vasárnapi bicajozás, itt minden vasárnap lezárják a város néhány nagyobb útját, és csak biciklizni lehet rajtuk. S biciklizik a város. Meg mi is. Már kétszer voltunk, szuper. Az első alkalommal egy magyar családdal, akiknek 5 éves Samujuk és 2 éves Áronjuk volt, a játszótéren futottunk össze (vagy ezt már írtam? akkor bocs).

Továbbra is tartja magát az egészséges élet programunk is, a zöldturmix teljesen beépült, ebben nagy súllyal esik latba, hogy a város legnagyobb piaca közvetlenül mellettünk van. Már rutinosan megyünk a kedvenc árusainkhoz, és kb. 15 kiló zöldséggel-gyümölccsel megrakodva jövünk haza: szőlő, avokádó, paradicsom, dinnye, banán, eper, cukkini, mangó, bab, brokkoli, főzőbanán, és sok-sok saláta, friss bazsalikom és friss koriander... Ez valami elképesztően jó... és nem drága. Mert amúgy minden drága Chilében, egy eszpresszó 900 Ft - csak a miheztartás végett.

Már voltunk egyszer hármasban az "éjszakában" is, eddig többnyire a fiúk mentek csak, én maradtam Samuval, vagy valamelyikük maradt és én mentem a másikkal. Egy hónappal az ideérkezésünk után megkértük Aspasiát - Samu másik szerelme -, egy görög lányt, hogy vigyázzon Samura, így én is mentem az éjszakába... a Brazil negyedet vettük célba, ahol állítólag szuper élő koncertek vannak... Persze belefutottunk egy csapat magyarba, már hogy a csudába ne... :) Mentek vulkánt mászni. Na, hát ki miért mászkál a világban, ugye.

Ma van félidő - öt hete vagyunk itt, és még öt van hátra. Tegnap fölfestettük a falra, hogy még mi mindent szeretnénk és kell csinálnunk, amíg itt vagyunk. Egy magyar estet a tetőn, egy mesegyűjtő közösségfejlesztő akciót a 26 emeletes házunkban, egy Patagónia-járó sátras túrát, egy újholdas csillagnézést északon az Elqui völgyben, néhány "kisebb" hegymászást, és persze sok-sok munkát. Jövő héten érkezik Gyun, Dublinból, 10 napra. Azt nagyon várjuk, akkor már tényleg együtt lesz a csapat! Tegnap vettünk egy minimál sátrat a túrához, és három polifoam-ot! Éljen!!!

Szóval oviba már csak jövő héten megy kétszer Samu, többször nem. Ha márciusban lesz itthon töltött napunk egyáltalán, akkor elmegyünk és tényleg megnézzük a waldorf ovit (ami március elején kinyit), mert anélkül nem mehetünk haza!

A munka jól halad, sok benne az öröm, a lelkesedés, és talán ez a legjobb az egészben. Tegnap a programozónk - Carlos, egy costa rica-i, jobb lábára bicegő, szakállas és nagyon kedves ember -, megmutatta, hogy halad a programozással. Becsléseim szerint kb. a 20%-át értettem, annak ellenére, hogy angolul beszélt, helyette lenyűgözve figyeltem, milyen lelkesedéssel és büszkeséggel magyaráz. Ez az ember szereti csinálni, amit kérünk tőle! Persze fizetünk is neki... de mennyire jó érzés, hogy szeret velünk dolgozni, és lelkesíti a projektünk! Kiderült, hogy azért biceg, mert rákos volt. Három évet feküdt ágyban. Azalatt tanult meg programozni. Micsoda életek vannak...

Hát így. Mára ennyit, szeretettel, innen Chiléből, mind: Samu, Lala, Ádám, én.

Valparaiso-i éjszaka

Sok az utcai művész - a piros lámpa alatt a bemutató és a kalapozás is bele kell férjen.

Pálmafák, kicsik és nagyok

Vina del Mar - itt az óceán!

Első találkozásunk az óceánnal.

Hot Dog

Esti csavargás Valparaisoban

Színes Valparaiso

A legjobb hely a buszon.

Mesekönyveket csodálok a könyvtárban.

Café Literario, Parco Bustamante

Az uszi odalent. 

A Fehér Nyuszi étterem, itt is volt valami magyar kontakt, de többet nem jöttünk, mert 1800 Ft egy sör...

A liftünk... 

Gokartozás a parkban. 

Mapocho csokifolyó fölülről.

Vasárnapi biciklizés - Judit az alvó Áronnal.

Miénk a város.

Ennnnyi hely... Ádám már készül, hogy megszervezze Budapesten is.

Samu, Samu és Áron. Ebéd bicajozás után.

Egy nagyfiú nagyon nagy biciklin...

Bundás kenyér!

Itt vagyunk, ni!

Nappal nem, de éjszaka gyönyörű...

Oviba indulnak...

...az 504-es busszal.

Ez már Tumbes-be menet: Samu, a hátizsákok és a csomag citromos nápolyi.

Torták Fanninak. De nem ehetők.

Igazi narancsfa!!!

Irány Tumbes!!!

Helyes magyar fiúk a buszon.

Ezt láttuk először...

Ő már se lát se hall...

Teregetett hal.

Anya, nézd!!!!

Nem tudok betelni a látvánnyal...

Még mindig nem...

Még...

A nap lassan tűnik el a hegy mögött...

Itt meg már felkelt... és mire felkeltünk, ők már éppen visszaértek a reggeli fogással.

Samu kutyát szelidít szokásosan, a fiúk valamin elképedtek, úgy tűnik... 

Azt hiszem, ezen: polipok, éppen 340 kg.

Teregetés. Vagy éppen beszedés?

A halakat a parton azonnal megpucolják. Ez itt a takarítóbrigád, övék a belek és a fejek...

Színes, pocakos, mosolygós halászok.

Idill.

Ezzel a csónakkal menjünk ki, Anya!

Még eveznek, szépen, csendesen...

Képeslap-gyár.

Hínár szárad, itt sokan ebből élnek. A kínaiaknak adják el, kozmetikumok készülnek belőle.

Szerintem bűbájos.

Csevegés rákcombbal.

Most érkezett be egy hínárszállítmány.

Ezek meg...?

Elmélkedik. 

Reggeli lélegzetelállítás.

Gyönyörű öböl...

Titkos helyünk

Festünk... 

Empanada és salsa verde 

Több nem lesz, igérem... 

Ott a szélső a mi kis házunk... 

Rajzolás

Reggel a parton többszáz halott tintahal...

Az éjjel drámai, nappal profán polip-ügy. 

A teraszocskánk.

Tesznek-vesznek.

Samu képeslapja Apának, hajóorral.

Lala képeslapja Ákosnak, polippal. 

Oviból hazafele. 

Ilyen sokan jártak már Chilében ezzel a programmal. 

Piacunk. 

Névnapi biciklizés. 

Útközben megálltunk ebben a pici kávézóban. A tulajdonos édesanyja üldögél itt az ajtóban,  azt hiszem, az ő kedves arca állított meg minket. 

Itt a gyümölcslé (=jugo, azaz hugó) azt jelenti, hogy friss gyümölcsöt összeturmixolnak vízzel. Ez itt eper. 

Játszótér a Brazil negyed közepén. 

Lazítás egy kis sakk-kal a parkban. 

A santiago-i Múzeum kávézó, Itt szeretünk például dolgozni. 

Esti bambulás az erkélyen. 

Aztán esti mese. 

Halacskavacsora. 

Krokinolozunk!