2014. július 4., péntek

Belo Horizonte kettő

Végre elkészül egy második bejegyzés ma. Annyi minden történt.

(megjegyzés: június 17-én készült el - igaz, az is pont egy hónappal az előző után, de még mindig két héttel ezelőtt... azóta megint annyi minden történt... :)
Tehát:

Lakást kerestünk. Laktunk egy óriási villában, a város fölött három napot. Három szint, kosárpálya, medence, gyönyörű terasz, és az utca végéről lenyűgöző kilátás. Két kanadai srác, és egy helyi, brazil fiú. Nevetséges, de utóbbi egymaga képes volt elérni, hogy három napot, ne többet bírjunk ki, aztán gyorsan eljöjjünk. Rövid és tanulságos történet volt arról, hogy hogyan - vagy inkább hogyan nem - érvényesítünk érdeket egyáltalán. Voltak előjelei a helyzetnek, de nem vettük észre. Amikor a harmadik - lakótársunk kb. ötven vendége, óriási hangfala és a reggelig félóránként folyton megszólaló kapucsengő folytán - ébren töltött éjszaka után reggel összetalálkoztunk Lalával a konyhában és ránéztünk egymás gyűrött ábrázatára, az “el innen MOST” világosan leolvasható volt mindkettőnkéről. Ourania jobban járt, ő az alagsort választotta lakóhelyül. Nem volt jó történet, megviselődtünk benne kicsit, de olyan kétségbeesett lakáskeresésbe fogtunk, hogy egyetlen nap leforgása alatt találtuk egy, az átlagnál messze olcsóbb, és az irodától mindössze 6-7 perc sétára levő tágas, világos, helyes lakást. Egy nagyon helyes főbérlővel, aki azóta is igazi brazil módra törődik velünk: széles mosollyal és nagyapai szeretettel ígéri meg, hogy igen, lesz mindenhol villanykörte, lesz zuhany is, melegvíz is és mosógép is… Harmadik hete lakunk itt, és már majdnem, tényleg, van, szinte minden. Igaz, csak hideg víz, és a mosógép nem centrifugál, de Carlost nem lehet nem szeretni.

Az utcánk. Az első napokban - a kialvatlanság réme még nagyon friss volt - némi aggodalommal konstatáltam, hogy az utcánkban igencsak zajlik az élet. Éjjel, nappal. Velünk szemben van egy fitness épület, egy étterem, alattunk két étterem és egy kávézó, az utca egyik végén park, a másikon építkezés, a legvégén pedig a körgyűrű. Reggel hatkor kinyit a fitness, a gondnok fogja a lábtörlőt és lendületesen csapkodni kezdi a lépcsőhöz. Kb. tizenötöt csap, de csak két éjszaka ébredtem föl rá, aztán már nem. Amikor megérkeznek a hajnali sportemberek, leparkolnak a fitness előtt, akkor megkezdődik a “néger műszak” is: egy csapat fekete srác jelenik meg, akik annyira hivatalosan abból élnek, hogy lemossák a fitness vendégeinek a kocsijait, hogy egyforma kötényük és baseball sapkájuk is van ehhez. A vendég odaadja a kulcsot és bemegy, az egyik kötényes kinyitja a kocsit, csutkára fölcsavarja a rádiót, és nekilát mosni a kocsit. Eközben kedélyesen kurjongatnak egymásnak - eleinte azt hittem, verekedés van, de rá kellett jönnöm, csak beszélgetnek… - és ez így megy este tízig. Nagyon-nagyon érdekes, tényleg, hogy akartam füldugót venni, de közben rájöttem, hogy már nem észlelem zajnak… Néhány napja hajnali öt tájban fölébredtem arra, hogy valaki a térdén ritmust csapkod és hozzá dudorászik. Félálomban elcsodálkoztam azon, hogy Brazíliában ilyet is szoktak… de már nem lepődtem meg rajta eléggé ahhoz, hogy föl is ébredjek.



Inhotim. Egy nagyon különleges helyre vittek el bennünket még az első hetek egyikén. Ez egy óriási arborétum, igazi dzsungel, gyönyörű. Egy fanatikus kertész műremeke, válogatott növényekkel, gondosan megtervezett, mégis az összképet tekintve vadregényes nagy parkkal… amiben, összesen vagy 30 épület bújik meg, mindegyik egy-egy múzeum, galéria, brazil művészek alkotásai. A művészek is jellemzően - csakúgy, mint a kertész - “ambient”-eket hoztak létre az egyes termekben, amelyeket voltaképpen bejárni és átélni lehet. Leginkább, mintha az elvarázsolt kastély termeit és kertjét járnád. Itt barangoltunk egy napot, ennek egy részét a vendéglátóink egy önreflektív folyamattá igyekeztek fordítani, több-kevesebb sikerrel. De nem győztünk betelni a növényvilág sokféleségével, és a galériákban is el lehetett volna még tölteni jópár napot… talán majd még eljövünk ide. Lalával a szokásosan önkiszolgáló és kilós étterem desszertpultjánál is tobzódtunk egy keveset… majd záróakkordként a csoport mind a kb. 100 tagja fölajánlott valamit - tudása, egyénisége, készségei repertoárjából - a közösség számára és beledobta egy kalapba.

Itt vagyunk, Inhotim

Fáramászók...

Narancssárgák...

Kérgek...

Fürtök...

Tündérek, hol vagytok?

Megvetették a lábukat

Zöldek...

A Föld hangja...

Lilák

Bedobjuk a kalapba 

A tó túloldaláról

A sok tech-es figura között - akik számomra, bár biztosan előítélet is, de elég gyakran csöppet sem érdekesek - azért akadt néhány, akiket nagyon megszerettem, szerettünk. Persze rögtön kiderült, hogy ők véletlenül írók, színészek vagy más hasonló kakukktojások :) Erre vicces volt rájönni. A tömegből kiszúrsz néhány embert, akikkel jókat beszélgetsz, és aztán rájössz, hogy a hozzád hasonlókat választottad. Pedig, esküszöm, egészen véletlenül ültem mellé a buszon. :)

Alejandro - argentin, író, kicsi, kevésbeszédű - például azzal vívta ki a rácsodálkozásomat, hogy graffiti-szakértő, és azzal, hogy elkezdte nézegetni a város térképét, és elmesélte, hogy az összes keresztutca brazil törzsek és népcsoportok neveit viseli. A rájuk merőleges utcák pedig a brazil államok. Aztán azzal, hogy amikor az argentinek játszottak meccset, akkor megkereste a helyi argentin közösséget, és oda ment el megnézni a meccset, amikor a görögök, akkor addig kutatott, amíg talált egy cikket a helyi görög közösségről, és fölhívta őket… A foci VB antropológiai megközelítése… már-már érdekelni kezd a VB!

La és Ale - darut hajtogatnak

Erik - vörös haj, vörös szakáll, ukrán felmenők, színész és bohóc - töri az angolt, sokat mosolyog, és egy olyan blogot ír, aminek az a neve, hogy “muito interessante” azaz “nagyon érdekes” és minden hírt - legyen az politika, gazdaság, stb. - valamilyen érdekesség oldaláról - “fun” - közelít meg. Én ezzel váltom meg a világot - állítja Erik, aki fél év leforgása alatt 600ezer rajongót gyűjtött a fb oldalára, és havonta 5millió olvasója van.

Erick

Nagyon megszerettem Thierry-t, a siket srácot, akiknek a projektjéről még mindig fogalmam sincs, csak azt látom folyton, hogy etióp kollégájával együtt matematikai függvényekkel írják tele a táblát - de ő maga 5 nyelvet beszél (eddig azt hittem, csak hármat), és az egyik legkedvesebb, legvidámabb ember a csapatban - csak azt látod, hogy folyton ölelget valakit :).

Thierry

Ouro Preto. A “fekete arany” városa. Régi város, a wikipédián megtaláljátok a többi információt, amit én mind nem olvastam el. Busszal mentünk, egy hétvégére. Nem csináltunk mást, csak járkáltunk föl és alá az utcákon, hegyeken, dombokon, írtunk, rajzoltunk, gondolkoztunk, fényképeztünk, beszélgettünk, törtük a portugált, néztük a csillagokat. Szép volt.


 Templomból itt esik a legtöbb egy négyzetméterre.

 Őrzi.

 A brazil nők...

 ...vagy brazil tyúkok...

 A fiúk meg csak jártatják a szájukat.








Templomoldali búcsú

Macacos. Ez is csodálatos volt. Egy kicsi falu, éppcsak kint a nagyvárosból. Egy meseszép környezetben fekvő település, ahol az eredeti lakók szegények és sok a gyerekük, de a falut megkedvelte a városi értelmiség és az évek során sokan kiköltöztek, szép nagy házakat építettek, és a falu idővel turista központ lett, többek között a három gyönyörű vízesés miatt, illetve az éjszakai élet miatt, mert több hangulatos kávézót és bárt találtunk itt egy délután leforgása alatt, mint BH-ban az elmúlt hónapban. Mindehhez a kiköltöző majd meggyökerező értelmiség egy része masszív közösségfejlesztő program-félébe fogott: hagyományőrzés, vállalkozás segítés, és tartalmas szabadidős programok minden korosztályban. Mi már 12 év munkájának az eredményét, a Kairós központot nézhettük meg: természetbe simuló, művészi érzékkel és permakultúrás elveken felépített és működtetett kulturális központ, mintagazdaság és közösségi terek, ahol délutánonként a gyerekek, fiatalok, felnőttek és idősek is találnak programot és együtt töltik az időt. Mi épp az idősek összejövetelére csöppentünk be, mesét mondtak, körjátékot jártak és énekeltek. Friss süteménnyel vártak. A gyerekek az itt hagyományos bambuszból építettek maguknak különféle kuckókat és sátrakat, vagy alkottak a műhelyben. A faluban bementünk a Kairós kávézójába, ahol a helyiek kézműves termékeit árulják. Kairós - a görögök egyik szava az idő-re, azt az időt jelöli, amit valóban megéltünk, átéltünk. Ami nem mérhető órával.
Hétvégén újra megyünk ide, mert újra hívtak, és még egy vízesést sem láttunk. :)

 Mesél.

 A gyerekek alkotóműhelye

 Hátul Pedro, akit Kazincbarcikán járt középiskolába...!!!

 Közösségi tér...

 ...permakultúrás alapelveken

Mariangela két kisfiával - Ian és Lucas -, a waldorf iskola igazgatónője, aki ezt az egészet szervezte nekünk.

Kicsivel később Thaís - a Kairós vezetője meghívott minket hozzájuk. Az otthonuk afféle művészkolónia - hárman testvérek élnek itt a családjaikkal, a szüleikkel, és két, a "birtokot" rendben tartó családdal. A birtok 22 éve van meg, azóta biokert-dzsungel-paradicsomot hoztak itt létre, waldorfos-permakultúrás-művész szemlélettel. Thaís férje festő, a bátyja fémműves, az öccse pedig közösségfejlesztő.
Kilátás a fémműves erkélyéről... öööö...

A ház nagyjából csupa hulladékból van. Főleg fémhulladékból.
A fűszer-spirál.

Ötvös-lak.

A perspektíva.

Lenyűgöző növények.

Lépten-nyomon fémlények.

Ő is itt lakik.

Éjjel Macacos-ban. A festő, aki zenész is, koncertezik épp a helyi kocsmában.


Waldorf ovi. Ide már az első héten ellátogattam, hogy tudjam, mik az opciók, ha Samu esetleg jönne utánam. Hát, ez egy olyan ovi, amit egyből megszerettem. Egyrészt, mert úgy fogadtak, mintha régi barát lennék, a közösségük tagja, csak éppen a világ másik feléről. Teljes természetességgel válaszolták, hogy Samu jöhet, akár oviba, akár első osztályba, a tanítónéni csupa izgalom, hogy ilyen kihívással kell szembenéznie… Több család fölajánlotta, hogy lakjunk náluk, a tanítónéni pedig azt, hogy ha gondoljuk, ő erre a 4-5 hónapra az egész lakását odaadja, addig tud a testvérééknél lakni… Én ilyet még nem láttam, és ha arra gondolok, vajon én így fogadnék-e egy brazil családot… remélem, igen. Az igazgatónő, MarieAngela azóta is odafigyel ránk, ő szervezte a látogatást a Kairós-ba is, mert tudta, hogy a mesék érdekelnek minket. Meghívott a lámpás ünnepségükre, az is varázslatos volt, leginkább abból a szempontból, hogy hátborzongatóan otthonos és ismerős volt, egyúttal a világ másik oldalán… Egy színdarabot adtak elő a szülők a kislányról, akinek a szél elfújja a lángot a lámpásában. A kislány keresi a fényt, amiben segítenek neki az állatok, a nap, a hold, a csillagok… és mire eljön a tél (itt most ugye tél van…), addigra már ő az, aki viszi a lángot mindenhova, mindenkinek. Nagyon helyes kis darab volt, csupa ismerős dallammal, énekkel kísérve. Végül a főszereplő a lámpásából az összes óvodás lámpásába lángot ad, és együtt - ahogy mi is szoktuk - énekelve elindulnak az addigra besötétedett estében. Szép volt, csak sajgott a szívem, hogy ezt csak én egyedül láthatom.

Az első osztály, 6 fővel...

 ...mintha itthon lennénk.

Ovikert

 Ovikert 2

 Ovikert 3

A fonóasszony háza

Lámpásos színdarab

Portugál. Furcsa egy nyelv. Számomra oroszosan hangzik. Sok cs, dzs, ty. Törjük, gyűrjük… néha több, néha kevesebb lendülettel. Van néhány zártan, mélyen ejtett magánhangzója, amitől az összhatás kicsit "falusias"...

Munka. Most éppen piackutatást végzünk. Interjúkat készítünk szülőkkel. Ebben segít nekünk néhány diák a helyi egyetem turizmus szakáról (a Kairós intézet vezetője itt tanít, ő szervezte nekünk a diákokat, egyikük, Pedro még magyarul !!! is beszél… ugyanis ösztöndíjjal Magyarországon tanult egy évet középiskolásként! A legviccesebb, hogy Kazincbarcikán és Miskolcon…).

Szorosan fognak bennünket, nyomogatjuk az ujjlenyomatokat reggelente. De lassan megértem, mit szeretnének. Chilében megkaptuk a pénzt, az irodát, és hagytak, csináljunk, amit akarunk. Kellett ugyan pontokat gyűjteni ott is, például azzal, hogy előadást tartottunk egyetemeken stb. De itt heti rendszerességgel dolgozik velünk egy mentor, egy folyamatkísérő szakember, és helyi rendszerességgel dolgozunk kiscsoportban is, másik 3 projekttel, beszéljük meg a fölvetődő problémákat. Pontozzák, hogy haladunk a kitűzött céljaink mentén, és pontozzák, hogy mit “teszünk vissza” a helyi közösségbe, Minas Geráis megye közösségébe (ugyanis Minas Geráis megye pénzéből vagyunk itt). Hogy mit tegyünk vissza bele? A “vállalkozó szellemet”. A legfontosabb, hogy adjuk tovább. Azt a mentalitást, ami minket ide hozott: hogy van egy ötletünk, egy elképzelésünk, és elindulunk utána, megvalósítani. S ezt vigyük, adjuk tovább, az itt élő gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek. Úgy, ahogy akarjuk, keressünk rá formát. Lalával üldögéltünk egy délelőttöt a hétvégén, és elmerengtünk azon, mi hogyan szeretnénk ezt a “visszaadást”. Aztán kitaláltuk. De erről majd legközelebb írok.

Még csak annyit, hogy a lakásunkban nincs internet. Csak az irodában netezünk, aztán lecsukjuk a gépet. Biztos sokatoknak röhejes, amit írni fogok, főleg, akiknek nincs otthon internetük (van ilyen???)… de Lalával minden nap legalább egyszer megbeszéljük, hogy ez valami fergetegesen jó. Hogy otthon nem lehet kinyitni a gépet, gyorsan rápillantani emailekre, nem jár a fejemben, hogy vajon válaszolt-e a… sem az, hogy még megírom a…. -t és hogy lehet, hogy már hajnali 1 van?! Az otthoni idő nyugodt lett, megszakítatlan, beszélgetéssel, főzéssel, írással-olvasással teli. Reggelente zenét hallgatok és rajzolok. Nyilvánosan bevallom, hogy a magam részéről függőnek nyilvánítom magam net-ügyben… mert ha lenne net, akkor nem tudnám azt a koncentrációt létrehozni, amit így tudok. Ez van!

A wc-be itt tilos papírt beledobni. Azt a kukába kell. Egész Dél-Amerikában így van. Chilében még hitetlenkedve fogadtam, de itt már evidencia… Amikor réges-régen Tüce barátnőm elment az Aran-szigetekre önkénteskedni, és a házigazdája egy őrült, sötétzöld német nő volt, akkor mesélte Tüce telefonon, mint a világ legbizarrabb szokásainak egyikét: hogy Traudel a wc-t csak egyszer húzza le naponta, ESTE, és a papírt nem dobja bele, hanem külön gyűjti… fúj! Na, hát itt lehúzzák ugyan, de a papírt nem. Csak hogy tudjátok.

Foci VB. Tudom, erről muszáj lenne írnom. De mit írjak? Mindent láttok a tévében. Amikor a brazilok játszanak, hivatalos szünnap van, minden bezár. Az utcák olyan üresek, mint Santiagoban vasárnaponta, amikor lezárták a bicajosoknak. A közhangulat egyelőre nem túl fényes, hogy lehet öngóllal kezdeni és döntetlennel folytatni, de nem magyarázom, ti is nézitek (vagy nem?).

Mindenki brazil meccset néz.

Praca Savassi. Itt a legtöményebb a sárga-zöld.

Első meccs.

A brazil meccsek alatt komoly készültség van.

Most magamról írtam. Sok hét eltelt. Samu jól van, bár közben átesett a bárányhimlőn. Köszönöm Sziszinek, és a szüleimnek hogy ilyen szerető burokban képesek őt tartani, és köszönöm mindegyikőtöknek, hogy figyel rá és Sziszire, hogy ott van és szereti, és vidám délutánokat tölt Samuval, amikor ő vigyáz rá. Köszönöm a híreiteket ezekről a napokról, és azt is, hogy írtok arról, mi van otthon, veletek.

Én is jól vagyok, dolgozom, rajzolok, sétálok, táncolok. Szép nyarat nektek, örülök mindenki pársorának,

szeretettel, Cili