Belo Horizonte, egy brazil nagyváros, kb. Budapest méretű. Újabb hat hónapra kaptunk ösztöndíjat itt, dolgozunk tovább a mesekönyv-projekten.
Kicsi Samu három napja kalandból kalandba otthon: a keddet kora reggel Lafiéknál kezdte, a mai délutánt Ilonáéknál tölti. Tegnap este Lafitól kaptam kedves pár sort, hogy Samu milyen helyes volt, és hogy a nagy Samu ment érte az oviba... Ma reggel (itt 6 óra, otthon 11) Ilona írt két sort, hogy de jó, hogy Samu ma hozzájuk megy, és éppen indul bevásárolni a palacsintához... :) Köszönöm ezeket a "pársorokat" :), amiktől a napot itt nyugodtan kezdem, mert tudom, jól van és jó helyen. Hogy úgy lehetek itt, rendkívüli módon messze és hosszan távol a gyerekemtől, hogy ebben ennyien, kedvesen, örömmel segítenek. Sziszi, a szüleim, és sok-sok barát. Így az én dolgom csak az marad, hogy valóban értelme legyen itt lennem... (Nagyon kemény, higyjétek el... :) de megteszem, amit megtehetek.
Köszönöm a hamubasült pogácsát Marcsinak, az utolsó, pakolással teli napon nagyon jól jött, boldogan ettük Samuval. A sok jókívánságot, érdeklődést, és a hazavárást is.
A kezeimnek gyakran van hiányérzetük, nincs ölelgetnivaló, nincs egy kicsi kéz, amit meg kell fogni az úttesten, és valahogy hirtelen sok az idő, túl tágas a tér... csak tudjak vele mit kezdeni!
Ez itt más, mint Chile... meg kell szokni, Chile annyira valamilyen volt. Még nagyon otthontalanság van. Oda már úgy érkeztünk, hogy Lala mindent előkészített, és velem volt Samu is.
Ez itt más, mint Chile, ha a chilei program a kreditrendszer volt az egyetemen, ahol azt csinálsz, amit akarsz, akkor ez itt a waldorf iskola első osztálya. Törődnek velünk, figyelnek ránk, köszöntöttek, külön-külön és együtt, hoznak-visznek, integrálnak. Fontosak vagyunk, egytől-egyig. Nem 200 csapat, csak 40. Egy nagyon komoly programot építettek föl, amiben lesz pl helyi társadalmi munka a nyomornegyedekben. Nem is tudom, hol marad majd idő a saját projektünkre... de azért biztos marad.
A nagy "törődésnek" van valamelyest idegesítő része is, én legalábbis el vagyok szokva attól, hogy azzal garantálják a munkavégzésemet, hogy x órát kötelezően az irodában kell tölteni és ezt ujjlenyomattal ellenőrizzék (!!!) - ez már nem waldorfos :))). De lehet, hogy ez csak az állami finanszírozással járó merevség, nem a program sajátja.
A 40 csapatból eddig 3 olyat vettem észre, amit fogyatékkal élő emberekből áll. Van egy tolószékes férfi, aztán egy mexikói fiú, akinek a keze rövidebb és csak három ujja van, és egy siket srác (aki folyékonyan beszél a portugál mellett angolul is, ami nemcsak azért fantasztikus, mert a braziloknak kb. 1%-a beszél angolul, hanem mert egy siketnek a saját anyanyelvén beszélni megtanulni is rendkívül nehéz, és ezek szerint ő egy idegent is profin megtanult).
Lakást találni nagyon nehéz, alig van, a VB miatt az árak az egekben, iszonyat adminisztráció, háromhavi kaució és két helyi (!!) kezes kell hozzá... De úgy tűnik, sikerült találnunk egy házat, óriás hodály fönn a hegyoldalon, nyolcan fogunk lakni benne, és ha jön hozzánk vendég, az is bőven elfér benne... (Csak szólok... :)
Cili
Állatkerti búcsúnap.
Készül az anya-váró. Amíg távol vagyok, Samu birtokolja az alkotó-asztalomat... már birtokba is vette.
Anya-váró elkészült!
Lisszabonban volt átszállás, egyet ott kellett aludni. Kilátás Karim alfamai pici lakásából.
Karim, Andrea, Marcel a nyolchónapos kutyus, és egy macska az ablakban... Alfamában sétálunk.
Karimmel, akivel, épp kiszámoltuk, 18 éve tart a barátságunk.
A gép, ami Belo Horizonte-ba visz. Ejtsd: Belo Horizoncsi.
Elkezdődött a program. Ismerkedünk. Baloldalt Ourania, görög csapattársunk, szemben Kristóf.
Negyven csapat vesz részt a SEED programban.
Telihold a város fölött.
Leonardo és a felesége, és a belo horizonte.
Másznak a házak föl a hegyekre.
A SEED iroda előtere. A csapatunk egy része: Ourania és Kristóf.
Ezen a részen találtunk lakást. Itt a belo horizonte.
Egetverőek.
Pálmafasor.
Cili, szórjál borsót, vagy tekergess fonalat. csak el ne vessz...! Jó?
VálaszTörlésKrisztina