Itt Santiago - első három hét

Kedves Mind,

Három hete vagyunk már Santiagoban, ebben a majdnem 7milliós városban, a Santa Maria 571A toronyház 25. emeletén. Ez otthonról nem hangzott túl vonzóan, tartottam egy óriási zajos várostól, egy toronyháztól, amiben az ember annál is jobban elveszik és otthontalan, mint amennyire egy teljesen új helyen amúgyis az lenne.

Belaktuk. A lakás, amit Kristóf öcsém novemberben talált nekünk, és egész az érkezésünkig két angol sráccal osztotta meg, mintha ránk lenne szabva. Három szoba - Kristóf, Ádám, Samu és én -, amiből a mienk egy kicsit szeparált és van benne külön fürdőszoba. Óriási ablakok és egy erkély. Mire érkeztünk Kristóf (akit néha Lalának írok majd, mert mi így hívjuk elég régóta) fölszereltetett gyerekvédő hálót :) mindenhova, ez meglehetősen jó ötlet volt, mert nem kerülget a frász, amikor Samu az ablakból vagy a teraszról csodálja azt a látványt, ami engem is folyamatosan lenyűgöz, hát még őt.

Az első napunkon kivitt magának egy párnát a teraszon levő székek egyikére, és az lett az ő helye. Ki-kimegy, leül, és nézi a várost. Reggel első dolga, pizsamában, és este az utolsó, pizsamában. Nem csodálom. Tényleg lenyűgöző. Két nap elteltével már tudtam, nincs jobb hely a 25. emeletnél - itt már nincs nagy zaj, talán szmog is kicsit kevésbé (állítólag Santiago világszintű 3. helyet birtokolja szmogügyben), és ha valahonnan érdemes egy ilyen várost nézni, ha valahonnan csodálatra méltó, akkor innen biztosan az. Most jó lenne, ha Soós Andi lennék és fotókba tudnám önteni a látványt... :)

Szóval hála Lalának, eddig rendben.

Az is rendben, hogy a "munkahelyre" egy nagy parkon át vezet az út - a Parco Forrestal -, ahol reggeltől estig zajlik az élet, családok piknikelnek, szerelmesek hevernek, egyesek jógáznak, mások zsonglőrködnek, a szökőkútban gyerekek fürdenek, és mindenütt - mindenütt!!! - kutyák hevernek lustán a napon. Egy utunkon megszámoltunk 23-at.

A munkahely, azaz kb. 100 csapat közös irodája egy nagyon kedves régi ház, kis kerttel és a földszinten kávézóval, az emeleten pedig két nagy helyiségben sok-sok asztallal, fotellel, kanapéval, konnektorral, elosztóval, kislámpával, kávéstermosszal, a plafonra vetített éggel, reeeengeteg laptoppal és a jóégtudja milyen mobileszközzel (divájsszal), sok-sok mosolygós start-upperrel (ez szakszó, később kifejtem), és mindezt körbelengi a WIFI, ami nélkül mindaz, amivel ez a sok ember - minket is beleértve - itt foglalkozik, semmi de semmi se lenne.

Ide jövünk be időnként dolgozni, vagy talán inkább közösségi életet élni, spanyolul beszélgetni próbálni, néha a parkban jógázni, vagy hasonlók.

Mi is startupper-ek vagyunk, azaz egy ösztöndíjjal dolgozunk azon, hogy valamelyik jó ötletünkből jövedelmező vállakozás szülessen. Már tudom, hogy létezik start-up turizmus - az azokat az embereket jelenti, akik éveken át járják a világot start-up ösztöndíjakkal. Itt a rekordot egy Bernardino nevű fiú tartja, 8 évvel. Kicsit már fásultnak tűnik. Azt nem tudom, jövedelmező-e már a vállalkozása.

Így vagyunk tehát itt, a mi ötletünk egy mesekönyves-polc az érintőképernyők világában, itt követhetitek az eseményeket ezügyben. Reményteli az ügy (mármint, hogy lesz mit követni), mert velünk van Ádám, kifejezetten abból a célból, hogy kommunikáljon, mert ezügyben Lala is, én is reménytelenek vagyunk. A weboldalunk éppen ma indult el! (De csak mert nem én készítettem a grafikáját... :)

Mostanra nagyjából kialakult a napok rendje, a háromból ketten dolgozunk, a harmadikunk Samuval van, piacra megy, vacsorát főz, úszik a medencében (ami a két, egyenként 26 emeletes toronyházhoz tartozik, közös, rövidke és jéghideg vizű), focizik vagy könyvtárban üldögél.

Nem tudtam, Samunak milyen lesz itt. Azt sem, hogy nekem milyen, és azt sem, hogy Sziszinek milyen lesz otthon. De az mégis, egyszerűbb. De hogy egy gyerek, a világ túlsó felén, egy vadidegen ország nagyvárosában, egy toronyház 25. emeleten lévő vadidegen szobájában, az otthona és az apja nélkül, több ismeretlen mint ismert ember között... hogy mit szól majd mindehhez, azt nem tudtam.

Két szóval illetném a gyerekemet: bátor és nyitott. Nem tudom, a felnőttek tudnak-e még ilyet: ennyire magától értetődően átállni, és berendezni maguk körül az új teret-időt-életet. Fix pontokkal, amilyen például a teraszra kivitt párna, amin reggel és este üldögél. Lala reggeli zöldturmixai. A piacra járás, babok között válogatás. A délutáni focizás a fiúkkal. A három angyal-kép, ami eddigi három, az oviban töltött karácsonyán az angyal-postával érkezett neki (most a szobánk három falán laknak). A gyerekkönyvtár, amit itt Irodalmi Kávézónak hívnak, és a könyvespolcok között kis asztalok vannak, ahol kávézni, sütizni is lehet (könyvolvasás közben!!!). Itt sok időt töltünk, lapozunk, a kevés szövegű könyveket megpróbáljuk elolvasni. Beiratkozni is megpróbáltunk már, háromszor is, eddig sikertelenül: először nem volt nálam útlevél, másodszor kiderült, hogy nem ebben a kerületben lakunk, harmadszor kiderült, hogy de viszont itt van a munkahelyem, és ha hozok róla papírt, akkor olcsóbb. Negyedszerre, hátha.

Sokminden segít persze a napok otthonosságában: apa találós kérdéses borítékja, amiből minden este húzunk egyet. A skype-beszélgetések apával. A mesekönyv, amit Lafitól kaptunk, és a Juharfalvi Emil, amit Garaséktól, és szintén telitalálatnak bizonyult. (Még tartaléknak itt a Sziget-kék, de még nem kezdtünk bele.)

Szóval jól van. Azért voltak zökkenők, amikor láthatóan meghökkent egy-egy kihívástól. Amikor először mesélt neki Ádám. Amikor először mentem el tornászni este, és Lala maradt itthon vele. Amikor új és új emberekkel találkozunk. De összességében nagyon jól van. És le a kalappal előtte.

Aztán néztünk ovikat. Részben, mert érdekelt, főleg az itteni waldorf ovik, részben, meg, azért a gyerekek hiányoznak. A waldorf ovik csak márciusban nyitnak, most nyári szünet van, és kint vannak a város szélén, egészen a hegyek lábánál.

Kicsik, puritának az ovik itt. Nem különösen szépek vagy hangulatosak. Ez inkább az udvar esetében ordító - semmi zöld, még fű se, csak föld vagy murva, néhány lepukkant műanyag mászóka, körbe tűzfalak vagy kerítés. Ezt nem igazán értem, olyan oviknál is ez a helyzet, amik az itteni rózsadomb közepén, nyírt gyepek és virágágyások között vannak.

Az elsőben, amit kiválasztottunk (mert az volt legközelebb), Samu öt perc után fogócskázni kezdett egy Daniel nevű kisfiúval - akit én is azonnal kiszúrtam, olyan kedves arca volt. S aztán azt mondta (Samu): ez jó lesz, holnap jöjjünk. Csak tanítsd meg anya, hogy kell mondani, hogy "gyere játszani"... Én meghatódtam. Nekem nem menne ez ennyire egyszerűen. Aztán felhívtak később az oviból, hogy ide csak 5 éves korig lehet jönni. Akkor tovább kerestünk. Találtunk egy másikat, itt van német kislány, Anouk, guatemalai kisfiú, Gael, és Down-kóros kisfiú, Emiliano. Ez az ovi is különös a maga módján, például nagyon csöndes. Igaz, hogy nyári szünet van most, és összesen 6-8 gyerek jár. De ez nekünk azt hiszem, külön jó. Itt már voltunk kétszer. Az óvónénik el vannak ájulva, hogy a magyar fiúk mind ilyen gyönyörűek??? Samura és Lalára értik. Büszke vagyok. :)

Voltunk az óceánnál is az első hétvégén, busszal. Szép volt. Utána Vikit emlegettük sokat, akinek a levendulás krémjével mindenki hálásan kenegette a leégett hátát.

De erről legközelebb, és a szerelmekről is, mert azok vannak, persze... Holnap pedig nagy-nagy buszútra indulunk, 6 órát utazunk délfele.

Néhány kép az indulástól mostanáig:

 Indulás előtti napon, Diákakadémia rajzszakkör a nappalinkban. A molinó, az iskolai bálra készül!

 Kedd éjjel hajnali háromra fejeztük be Annával. Hős rajztanárnők. És hős férjeik.

 Már az átszállásra várunk, Madridban, szerda éjfél.

 Hajnalodik az Andok fölött. A telihold pedig lassan aludni megy. Vagy éppen jön föl???

 Andok...

 Még mindig. Vagy ki tudja.

 Megérkeztünk! Samu a csomagokat lesi.

 Lala várt a reptéren. Első utunk a piacra vezetett.

 Melyik paradicsom a legszebb? 

 Első este Santiagoban. A naplemente igazán kitett magáért.

Látkép az erkélyünkről, a 25. emeletről.

 Bámulatos, lenyűgöző, döbbenetes... Az első napokban rengeteget állt itt.

 Ajándék apának. Napló.

 A Café Literario, azaz a gyerekkönyvtár.

 Néhány óra múlva.

 Apa esti mesét mesél. Este fél9, a nap meg ragyog. Hogy lehetne így elaludni?

 Santiago könnyes szemmel.

 Amikor háton úszom.

 A munkahelyünk, Lala és Ádám nagyon koncentrálnak.

 Itt mindig ragyog az ég...

 Egy hétfejűsárkány-fa a könyvtár előtt...

 Lala ilyen reggeli turmixokat készít nekünk minden nap. Csak a mienk nem rózsaszín, hanem zöld. Nagyon durván zöld.

 Lala elmélkedik...

Kimentünk a háztetőre...

...mert különösen tisztán látszottak a hegyek aznap este.

Jóéjszakát, azaz ti mindjárt ébredtek, úgyhogy jó reggelt!
Ha írtok megjegyzéseket, hamarabb jelentkezem újra! :)))

Egy újságcikk rólunk

Mary, a 68 éves whoofer otthon, az usában amúgy egy Nanny Agency-t vezet. Ennek a newsletterébe írta rólunk ezt a cikket (http://www.nanny.com/newsletter_jul-10.php):

Work As Play

I am in the Aran Islands, Ireland, visiting. Also visiting here is a young mother, Hungarian, with her three-year-old son, Shamu. 

Shamu loves everyone: the two young Moroccan men, and Halal (female, Turkish, artistic), who are also guests. Then we have Marcus the donkey, Bran the Labrador Retriever, several chickens and three cats. There are also the four children of our host, Dara Molloy. And in the midst of all this is Celie, with Shamu. We are all guests of a nonconformist priest and his family, on this island off the windy and still chilly Atlantic coast. Together we live and make things work. 

Lucky Shamu... the longer he is here, the less he depends on Celie. But Celie has encouraged this, first by bringing him to such a place and now by letting him go, bit by bit, as he gains confidence in this strange setting. Shamu for his part rarely fusses, willingly participates, loves to show off, but not too much, and takes his naps and bedtime in stride. He doesn’t wake up early, doesn’t go to bed late, eats what he is given, laughs, sings, relates to the adoring adults around him. Is this a naturally perfect child, or is it special parenting that leads to such perfection? 

Actually, we are not guests, we are all volunteers, helping on this organic farm in rocky Ireland. So our days are filled not with touring but with work: feed the animals, see that everyone eats well (and cleans up). Pull weeds. Plant potatoes, tomatoes, and carrots. Wash communal laundry. Harvest kale, radishes, celery, and rhubarb from which to make meals that will appeal to all of our tastes, even if they aren’t perfect (no butter, eggs or commercially prepared meats for Abdulhoq, no fish for Celie and Shamu, high protein for me, etc.). 

And Shamu helps. True, he is small, so he helps only a little, but he does help, even at age three. Three-year-olds in the Montessori classroom are taught to help in food preparation. One of the “games” consists in peeling and cutting up a carrot, then passing it around to classmates. In the kitchen here, Shamu cuts potatoes into reasonable cubes once Celie has peeled them. He wears an apron and hangs it up afterwards. Celie says he will probably attend a Waldorf school -- there are no Montessori schools near their home. 

The secret to success here is that the process is natural. Celie presents food preparation not as an “experience” or even as a chore. It is a part of our life, it’s what we do. Like his experiences with the people and the animals, it is another way to live through work and play, -- one thing runs into the other. 

Tess, Dara’s wife, when she removed the children from school to teach them at home, feared that she did not know enough of how to teach. What she learned, she says, is that she does not have to teach. The children are eager to learn -- all she has to do is provide the materials and be available for guidance as needed. 

Rousseau would have loved it, I think: education as part of life, whether for little Shamu or for the older, home-schooled children, here on an organic farm, a stone’s throw from the ocean and under wind-swept skies: education as a part of life, another natural process, free and available for all who are willing. 

Merry Christmas and Happy New Year! :)

Dear Friends of Ours,

Christmas is way past and so is New Year… However, please regard this as our Christmas and New Year’s Greetings, as that is how we intended it… (We are sending it a tiny bit earlier than last year though.) We would like to share with you a moment of our 2010, a moment that was one of the most memorable for us, among the many wonderful ones.

In April 2010 Samu (2,5 that time) and I spent three weeks on the west coast of Ireland, on the island of Inis Mór. Our home was An Charraig, “the Rock”, a thatched cottage, where we shared the athic with a Turkish girl, Hilal, two Arabic guys, Rabii and Abdulhaq, and Mary, the 68 yrs old whoofer from the US. They lived here as volunteers, just as I did when I first came to this house in 1999. Volunteers arrive for a year, or for some weeks, and spend their days in the organic garden of Kilmurvey, surrounded with beautiful old trees and an ancient stone wall. If once you touch this ground, an invisible thread will keep pulling you back here.

The little community of An Charraig is held together by Dara and Tess who live here with their four children. Dara is a Celtic priest and an organic gardener, and a passionate researcher of the Celtic Spiritual Tradition. He recently published his book The Globalisation of God: Celtic Christianity's Nemesis (you can find it here: www.daramolloy.com). Tess is a writer, an artist, teaches her children at home (although she says she does not teach – the children learn…).

During the last 25 years (or so), on this island which preserves the memories of Celtic Tradition in so many of its places and buildings, Dara and Tess became the re-creators of this beautiful, nature- and human-centered spirituality, and around them formed a little community of those having visited their place from all around the world, held together and bound to return by those invisible threads.

After a few days in Dublin which we spent with my brother Gyula, his family, and visiting old friends, we sailed to the island, and spent there two weeks between blue sky and blue sea, wondering timelessly, gathering shells and pebbles, meeting cats, chicken, cows and newborn calves, and making many new friendships. You will see Hilal in many pictures whom Samu especially took in his heart. They drank coffee on the stairs every morning, fed the cats together, visited Markus the donkey, and played hide and seek among the hanging bed linen in the athic. You will see the Arabic boys baking bread and playing guitar, and Dara’s children while jumping, painting and taking music lessons. We had Andrew visiting us for two days, and I met Stephanie, a fellow-volunteer from 1999 again, whose songs used to follow me every evening while walking to the local pub by the seaside.

For the third week we had Sziszi, Dani, my Mum, my friend Orsi (Godmother-to-be), my brother Gyula (Godfather-to-be) with Austeja and 6-yrs-old Elvinas to join us on the island. On the 2^nd of May we held a beautiful Christening ceremony with Dara, Tess, and friends from the island, by the Holy Well near the house.

The ceremony was one that we created together, Christian and Celtic and neither, but it belonged to all of us. You can see the pictures of it while a French song playes which we sang in Hungarian on the ceremony. This is a song of the “Singing Nun”, S. Sourire, an old song that my mother taught us. I find it beautiful.

“There was neither Earth, nor Sky, when He first thought of You,

He guarded your journey and knew you will arrive one day

He wrote your name onto the stars

He has woven your life among the stars”

(It’s a rough translation. And Tess would say “She”. J)

*

If I think about these few weeks, gratitude fills me.

For Samu who was such a wonderful little mate in this adventure. For Sziszi who jumps to the unknown again and again for my only sake. To Orsi with whom this wonderful ceremony could be dreamt. To Dani who made the moment eternal with his pictures. To my Mum who was and is always there in the important moments of our life. To Gyun, Austeja and Elvinas to take this special bond with our family. To Dara and Tess – for just being out there, being who they are. To everyone who could not be with us but was thinking of us. And to You, for being somewhere there, at the other end of invisible threads, to think of, to write to. Thank you.

*

Dara blessed Samu with the “Blessing of the four elements”. During this you can hear the song An Irish Blessing, which on the recording is sang by our choir, Bástya Kamarakórus (we sang 8 years with my Mum and both sisters in this choir). On the ceremony we sang this song with my Mum, Dara (tenor), Gyula (basso), (the two latter seeing the notes first time that morning, congratulations).

We would like to wish you all the best for 2011 with the lines of this song. Till we meet again, may God hold you in the palm of Her hand.

May the road rise to meet you

May the wind be always at your back

May the sun shine warm upon your face

The rain fall soft upon your fields

And until we meet again

Until we meet again

May God hold you in the palm

Of Her Hand

With love: Cili, Sziszi, Samu

2011. január 31.

For the Greeting, click HERE! Press "Diavetítés" and don't forget some volume.

Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet!

Kedves Barátaink,

Karácsony elmúlt és az új év is jócskán. Amit most küldünk, tekintsétek mégis ilyetén üdvözletünknek és jókívánságaink kifejezésének, mert annak szántuk. (Egy egészen kicsit hamarabb készültünk el vele, mint tavaly.) Kétezertízes évünk egyik mozzanatát szeretnénk veletek megosztani 7 és fél percben, ami a tavalyi sok szép nap közül a néhány legszebbet foglalta magába.

2010 áprilisában Samuval három hetet töltöttünk Írország nyugati partjainál, Inis Mór szigetén. Otthonunk An Charraig, a “Szikla” névre hallgató szalmatetős ház volt, aminek a padlását, lebegő ágyneműk között Rabii és Abdulhaq, két arab fiú, Hilal, egy török lány, és Mary, egy 68 éves amerikai nő osztotta meg velünk. Ők önkéntesként jöttek ide, néhány hétre vagy egy évre, és a gyönyörű öreg fákkal és kőfallal körülvett titkos kertet művelik. 1999-ben, amikor először jártam itt, én is önkéntesként érkeztem ide, és azóta láthatatlan szálak húznak vissza.

A kis közösséget Dara Molloy és Tess Harper tartják össze, akik négy gyerekükkel élnek itt. Dara kelta pap és biokertész, valamint a sziget környezetvédelmi projektjeiben dolgozik. Tess író. Négy gyereküket otthon tanítja. A kelta kereszténységet számos emlékében őrző szigeten, az itt töltött 25 év alatt, ennek a természet- és emberközeli, szépséges hitvilágnak az újrateremtői lettek ők ketten, és egy, a láthatatlan szálak által összefogott kis közösség, amit az évek alatt a világ minden részéről ott járt, és vissza-visszajáró emberek alkotnak.

Néhány dublini nap után, ami Gyun öcsémékkel és néhány régi barát meglátogatásával telt, elhajóztunk és két hetet töltöttünk a szigeten Samuval, kék ég és kék tenger között, sok-sok csavargással, kagylógyűjtéssel, cicák, tyúkok, bocik és csacsik között, sokat “trambulizva”, régi és új barátságoktól körülvéve. Sok képen látjátok majd Hilalt, a török lányt, akivel Samu különösen bensőséges viszonyt alakított ki J, reggelente együtt kávéztak, etették az állatokat, látogatták Márkuszt a csacsit, gyűjtöttek kagylókat a tengerparton. Az arab fiúkat kenyérsütés, zenélés közben, Dara nagyfiát és három lányát festés, ugrálás, zeneóra közben.

Május elején, a harmadik hétre utánunk hajózott a szigetre Sziszi és Dani, anyukám, Virágh Orsi (keresztanya), és Gyun öcsém (keresztapa) Austejával és 6 éves Elvinassal. Május másodikán Dara és Tess közreműködésével csodálatos keresztelőt tartottunk a ház közelében levő szent forrásnál. A szertartást együtt találtuk ki, egyszerre keresztény és kelta és egyik sem, de leginkább olyan, amilyennek mi elképzeltük. A központi eleme egy "útibatyu" volt, amibe valamennyien tettünk valamit Samunak, ami elkíséri őt Az Úton. Ennek a képei láthatók a francia dal alatt, amit a keresztelőn magyarul énekeltünk. Ez a “Singing Nun”, azaz az éneklő apáca, S. Sourire egyik dala. Egy nagyon régi dal, amit anyukám ismert.

“Nem volt még Föld, sem Ég, mikor Ő kimondta, Legyél

Óvta, védte tervét, utad egykor célhoz ér

Csillagok sorára maga írta rá a nevünk,

Csillagok sorába belefűzte életünk.”

*

Ha erre a pár hétre gondolok, eltölt a hála.

Samu iránt, hogy olyan csodás kis társ volt ebben a nagy kalandban, Sziszi iránt, aki a kedvemért újra és újra beleugrik az ismeretlenbe. Orsi iránt, akivel meg lehetett álmodni ezt a gyönyörű szertartást, Dani iránt, aki megörökítette ezeket a pillanatokat nekünk. Anyukám iránt, aki mindig ott van az életünk fontos pillanataiban, Gyun iránt, aki testvér és barát után most már a kománk, és Austeja és Elvinas iránt, akik a családunk része lettek. Dara és Tess iránt, hogy vannak, hogy itt vannak. Mindenki iránt, aki otthonról gondolt ránk. És Irántatok, hogy vagytok, valahol, láthatatlan szálak túlsó végén, hogy gondolhatunk rátok és írhatunk nektek. Köszönjük.

*

Dara a keresztelőn a “négy elem áldását” adta Samunak. Eközben az An Irish Blessing hallható, amit a felvételen a székesfehérvári Bástya Kamarakórus énekel (ebben a kórusban nyolc évet énekeltünk együtt anyukámmal és mindkét lánytestvéremmel). A keresztelőn Dara blattolta a tenort és öcsém (akit óvodás kora óta nem hallottam énekelni) a basszust, le a kalappal előttük. Mamival vittük a női szólamokat. Talán nem baj, hogy a kórus nem hallotta, de azért nem volt rossz. J

Ennek a régi ír áldásnak a soraival kívánunk nektek minden jót 2011-re. Amíg újból találkozunk, az Isten hordjon benneteket a tenyerén.

May the road rise to meet you

May the wind be always at your back

May the sun shine warm upon your face

The rain fall soft upon your fields

And until we meet again

Until we meet again

May God hold you in the palm

Of Her Hand

Szeretettel: Cili, Sziszi, Samu

2011. január 14.

 Az ajándék ITT látható, ha a Diavetítés gombra kattintotok!

Itthonról

Kedves blogtársak,

Már itthon vagyunk. Ma én is husit sütöttem, és néha még reflexből ékezet nélkül írok, de most már van.
Kicsit meg vagyunk fázva, a kert harsogó zöld odakint, furcsán meleg van és nem fúj mindig a szél. Egy napot kellett Dublinban töltenünk a reptér lezárása miatt, de szerencsére másnapra elszállt a hamufelhő és jöhettünk. Ezt talán Gyunék sem bánták, bár hősiesen pumpálták nekünk a gumimatracokat, amik reggelre valahogy mindig leeresztettek.

A keresztelőről mindenképpen beszámolunk, és az egész utolsó hétről, amit együtt töltöttünk Orsival, Anyuval, Danival, Sziszivel, Gyunnal, Austejával és Elvinassal. Sok-sok kalandunk volt. Azt elárulom, hogy ne szorongjatok tovább, hogy a keresztelő vasárnapján, a reggeli viharos szél 11 óra előtt 5 perccel elállt, a felhők tovaúsztak, kisütött a nap és előbukkant a ragyogó kék ég. Miközben a forrás felé sétáltunk, a fehér ruhámon még volt egy mellény és egy kabát. A végén már csak a fehér ruha volt.

Sok kép készült, csak mindegyik más gépén van, ha összegyűltek, akkor felteszem. S remélem a többiek is írnak majd.

Most néhány képet festek egy Spanyolnátha nevű irodalmi lapba, egy Lesznai Anna különszámba. Eddig nem tudtam, hogy Lesznai Anna kicsoda is, de érdemes volt megtudni, nektek is ajánlom. A képek kapcsolódnak hozzá - mert végülis ez a felkérés - de ugyanennyire az ír élményekhez is. Egyelőre mindez csak a fejemben, mert holnap fogok hozzá. És hétfőre kell elkészülnöm.

Jóéjt, Cili

Mi van veletek szigetlakók?

Rátotthusimusit sütök, és hallom a hírekben, hogy a vulkán, arra felétek korlátozza a gépmadarakat.
Hát mi a helyzet?
Hogy sikerült a kelta ceremónia?

Nálunk az Oroszlánsörény utcában, meglepően minden rendben :)
Az oltást követő 2 héten túl vagyunk, és a babák visszazökkentek a megszokott lelkivilágba, hál'Istennek.
Pindi gyűri az ovit. Hamarosan anyák napi ünnepség, ahol, mint mondotta volt, mellettem ülve fogja végignézni a műsort... Amúgy egy olyan titkos dolgot készített nekem vasárnap, amit még nekem sem árult el. Szóval, nagyon titkos.

Írjatok, puszi:
Pindifiúk és Tüce

Vasarnap reggel

Roviden: ilyen ido meg nem volt, amiota itt vagyok a szigeten. Viharos szel, suru sotet felhok. Egyelore nem esik. De Orsi azt mondja, meg van ido 11-ig...